Kinek mi. Diszkógömb, tizenharmadik havi, nájlon’acskó, túlóra, koszorú, félelem, félöröm, reszketés. Ilyen az év vége, nevezzünk az egyszerűség kedvért Adventnek. Valami véget ér, valaki születik. A hirdető hirdet, a PR rászervez, a HR oszt-szoroz, a munkavállaló Frontint legel. A munkaidőn kívül töltött idő a porszívózásé, minden értelemben. Csak az az óra hiányzik, amikor az árnyék beéri az embert, amikor csend lesz és a zsibbadás enyhül. A pillanat, amikor a homlok újból hűvös lesz, s az ember lopva keresztet vet. Esetleg savászánában egyesül a mindenséggel. 

De legalábbis kilép a ketrecből, miként Otár Joszeliani minisztere az Őszi kertekben. Érdemes elébe menni a bajnak. Karácsony előtt félreülni, repülőgép-üzemmódban összegezni. Megadóan várni, hogy kihallatsszon odabentről az óbégatás. A lélek költségvetési hiánya. Hiszen hány ünnep megy amiatt tönkre, hogy a terített asztalnál éri el a végzet a családtagokat, ahogy a kortárs dán filmekben dramaturgiailag szokás. Advent: a félreértések elkerülése végett nem vég, hanem kezdet. Várakozás. Amihez hely, idő és csend kell.

Öt éve is talán, hogy először gurultam be a szelestei kastélyt ölelő arborétumba. Nem kell köntörfalaznom: ez maga a csoda.

Folytatás ITT.

A mai evangélium tükrében lenni.
Parolázni a nevenapos, öreg plebánossal, midőn hófehér Swiftjével, kicsapott vészvillogókkal áthajt a gyülekezeten. Járni az arborétumot. Kiszagolni belőle őszt, mézet, diót, kesernyét.
Falevelet gyűjteni. Újra.
Újra kopott köteteket olvasni a szalonban. 
„Lámpásomba tölts olajat, míg messze-fénylőn felragyog”

Hmmm, keresni elveszett méltóságot.
Keresni tartást, önbecsülést, büszkeséget. Keresni szerénységet, szemérmet; szenvelgés helyett szendergést.
Bevárni lemaradt árnyékot.

Aztán meg, keresni ösvényt, Istent, hitet.

Itt megtalálsz.

Élet. Ha jól belenézek, akár a kaleidoszkóp: elég egy zökkenés, egy sóhaj, egy tüsszentés, és legkedvesebb képem szilánkokra törik, új rajzot, ijesztő-idegen árnyalatokat mutat.

„jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban”

Ódon, fényszegény és álomszagú. Házfalain pattogzik a vakolat, arcokat rajzol rájuk a múlás, kéményei düledeznek. Holle anyó nehézkesen húzza magára vetemedett ablakát, akár a foszló-foltos, öreg dunyhát, sóhajtva. Meglepte az első hó a várost, elnémultak az utcák, az utcákkal a Mindenség. Halk neszek, hólapát és szánkótalp, fehéren gömbölyödő Ladák és Skodák, árnyak a kapualjakban, sárgás-dohos kocsmaablakokban jégvirág, félénken konduló lélekharang. Arcát csípi, kezét égeti a jég, kapaszkodik, apja húzza – lélegzete avarízű kéményfüst –: a tetszhalott szánkó végre életre kelt.

Hirtelen esteledett, már sötét volt, mire apja hazaért, szél kelt, táncolt a pár utcalámpa, ami még égett, úgy indultak a temetőbe. Hóviharos Mindenszentek, gyertya, mécsláng meg nem marad, fagyott kesztyűbe törik a gyufa.

Fent a dombtetőn jártak, hosszú, sírásra álló, fekete szemeivel figyelte a várost a Szent Miháy templom, kabátjukba temetkezett emberek mormogtak a sírok előtt, a kérdéseket a szél, a válaszokat a hó némította el.  Szép volt élni, gondolta a gyermek a barokk sírkövek, gót betűk, dédszülők között, szőrmesapkája homlokát viszkette, talpa megnedvesedett a hócsizmában, golyót gyúrt, kőszenteket fejen talált, havat evett.

Aztán kialudt minden, a hófehér is éjfekete lett. Elment az áram aznap a kisvárosban. Apja már botorkált bokáig a friss hóban, járdaszegélyben, házsarokban akadt el a szánkó, nyögtek, kínlódtak vele, úgy tűnt, csak ketten vannak a feketeségben. A szél akkor már sírt, csapkodott, metszette a bőrt a jégpermet. Ami évek múltán két lépésnek tűnt, nagy út volt akkor még, út és Mindenség, valahogy és valamikor mégis hazaértek.

Anyja akkor már gyertyafényes konyhában, gyertyafényes szobákban, gyertyafényes fürdőkádban várta, gázláng lobbant, bojler robbant, csobogott a forró víz, mézes sütemény és kakaó illata keringőzött a gyertyalángban, szép élni, gondolta a gyermek, boldog volt, kipirult, végtelen utak, sorsok, ismert-ismeretlen életek derengtek fel előtte azon az estén az ódon, fényszegény és álomszagú kisvárosban. Dunyhába bújt.

→

A katarzis Arisztotelész szerint a tragédia folyamán a főhősben és a nézőben bekövetkező megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot.

Ott, ahogy ereszkedett a gép – vitorlások apró fénypontjai a fekete vízen, sötét kontúrok, talán Wales – szentül meg voltam győződve arról, hogy minden megváltozik. Hogy 2010 furcsa szám, hogy túl sok a jel, egybeesés, angyalzúgás. A gép landolt a februári Dublinban, szél fújt, friss illatú tengeri szél, és én szentül meg voltam győződve arról, hogy ez a változás személyhez kötött, hogy még ha belülről fakad is, egy gyertyaláng új fejezetet nyit az ember életében.

Persze dehogy. És mégis.

Tavaly decemberben valami megérett, egy elhatározás, egy igény. Vágy a rend után, a tervek után, a felnőttlét után, pontosabban a vágy, hogy visszataláljak a gyermekhez, aki a felnőttlétre vágyott – kievickélni a nihilből, a kiégettség pállott sminkszobájából a mezőre.

Dublin, a gép, a tavasz szappanbuborékként csillog az emlékezetemben már. Hirtelen komolyodott meg az idő, összevonta szemöldökét, mint Besenyő TT István, hogy elárulja végre, mi_hülyeség_mi_nem_az.

És a legelszántabb vágyak, legvadabb késztetések szelídültek hirtelen csenddé, felkiáltójelek hasaltak el, s lettek hosszú gondolatjellé a nyáron. Különös, rövid nyár volt. Pár bárányfelhőre emlékszem, rohantak a júliusi szélben. Emlékszem egy sárkányröptetőre Dörögdön,  egy hosszúfényű délutánra Karlsbad felett a hegyen, egy különösen csillagfényes pécselyi éjszakára a tejúttal, hálózsákillatra és sátormelegre, néhány kalandos, végtelen roadmovie-ra északnak aztán nyugatnak, emlékszem a trieszti öbölben a villámokra, horribile felhőkre Jagodje felett, vad, alpesi kanyarokra, bokafagyasztó patakokra, halakra és kagylókra, de leginkább, az egybefolyó, téglanehéz, idegkócoló munkanapokra. Melós nyár volt, összeszorított szájú, de reménykedő, melós nyár. Úgy rúgtam az augusztust a végén a sarokba, mint a kapcarongyot, mérgemben, hogy végül is nem történt semmi.

Nem történt semmi? Dehogynem. Tavaly december óta, mint a szú, sercegett körülöttem titokban az élet, dolgoztak az erők, szerveztek, összeadtak és kivontak, mérlegeltek, felbecsültek, aztán egy napon, néhány napja?, néhány hete?, megértettem, hogy tényleg minden megváltozik. Hogy ha akarnám, sem maradhatna többé semmi sem a régiben.

Felvettek ide, furcsa, izzasztó szóbeli volt, rektorostul, szakvezetőstül, néztem mögöttük az ablakon át a kék eget, érdekelt is és nem is az egész, mögém falméretben a fotóim vetítődtek, beszéltünk komoly dolgokról kerek mondatokban, beszéltünk a visszatökéletesítésről és a rossz esztétikájáról, az analóg anyagszerűségről, már megint a vágyakról és a jövőképről, aztán, hetekkel később épp a Karafiáthokat Kapolcs felé szállítmányozva-kanyarogva a nyári éjszakában, egy sms jött: értesítjük, hogy felvételt nyert, blablabla, majdnem beleszaladtam az árokba.

lomosensual – egy év villanásokban

A Művészetek Völgyét belaktam a nyáron, mondhatnók, kiszívtam, megrágtam. Epét hajtottam népzenével, csellengtem, csavarogtam; az öcsi kultúrházban David Yengibarjant, Berecz Andrist és Both Mikit faggattam arról, hogy mire tettek fel végül mindent – a válasz bennem érett szépen piros, kerek gyümölccsé. Az alkotó életre. (És ami már a mi dolgunk, mediátoroké, a közösségteremtésre.)

Végül, gondolatjellé csendesülve a szelestei kápolnánkban figyeltem a neszeket. A fákat, a faszobrokat, a mécseseket.

Hirtelen ősz lett. Hirtelen lett ősz.

Szeptember 1-től feljebb léptettek a létrán, összevont szemöldökű óhajjal. Én ugye, alulról, akár egy Erdmännchen, figyelek, igyekszem résen lenni, kinyitni és befogni a szelepeket. (Csak semmi spanyolviaszt, egyszerűen jó újságot akarok. Azt akarom, hogy olvassatok minket.)

Ülök ma a Kamera Hungária zsűrijében, a megboldogult Őze Lajos felesége mondja a portréfilmben, megértette, hogy a jó színész teljesen átadja magát a színészetnek, a szerepnek. Vannak hivatások, amelyek – az élet és egyebek rovására – teljes embert kívánnak.

'98 nyarán egy mécsfényes Diós ároki lakásban tarotot vetettek nekem. Sosem felejtem azt az éjszakát. A kártyák alkotói életpályát ígértek. Alkotói életet, amelynek célja a gyógyítás. Mások gyógyítása szóval, képpel, művészettel. Alkotói életet, amelynek origópontjában a nyugalom van, a tökéletes harmónia, amely a meggyógyultakból visszaáradó energiából táplálkozik.

Ott tartunk, hogy az emberek megijednek saját érzékenységüktől. A találkozás a művészettel ideális esetben katartikus. A katarzis az érzékeny én lubickolása, a katarzis maga a gyógyulás. Feleim szümtükkel, legyetek szívesek néha tükörbe röhögni és tükörbe sírni, mert a világ nem a szemlesütve büfögő szuperhősöké.

Szélviharos, zivataros nyár volt. Kinézek, csendesen szemerkél. Mintha most kezdődne a nagybetűs.

Szél fúj és szeptember van, és mától minden nagyon megváltozik.

Kispolgár még mindig hallgat. Majd megtöri egyszer a csendet. Addig is hőségcsúcs:

Bvdub Against The Vanity Of Our Kingdom by NorthernShore

Kóbor buborék kódorog a furmintomban, tokaji, Hétfürtös, hozzá diólekvár dukál érett kecskesajttal, még a kecskés tanya illatát is érzem, a porig égett faházét, a mangalicaszarét és a kecskefaggyúét, foghíjas gondolatok keringenek a felhőkre nyitott ablakban, rigó dalol s a 90-es busz vonyít, zivatar utáni csend, zamatos nyugalom, szájban kesernye, leplezetlen spleen.

Ismétlődés és számadás és májusvég. Konyulás mint ősszel, kedélybántalmakra kislámpafény és fehérbor, a pillanat szinte kerek, de az a szinte olyan, mint talpban a rozsdás szög, szemben a szálka, titkos féreg foga.

Kerek pillanatokat és kerek napokat lapozok, szinte kerekeket, egy törtrész mindig hiányzik, becsap az idea, az idealistákkal gúnyt űző hiány, és én mindig csak azt a törtrészt keresem, vágyok, startolok és indulok, hajszol az ösztön, miközben talán már rég tudom, az a törtrész elveszett valahol a paradicsomban.

Ordítani tudnék a fáradtságtól. Akár a kivert kutya, amelyik ott az út szélén a végkimerülésig szalad, előzöm a következő percet, elébe kerülök, tárt karokkal várom, s mire észbe kapok, az idő újra tovasuhan, rohanhatok újra elébe szellős, tárt karokkal.

Az a törtrész, ami most a furmintomból, kecskesajtomból, diólekváromból, tökmagolajomból és almámból hiányzik. Az a törtrész, ami nincs ott a kislámpafényben, a rigódalban és a síró esti buszban. A törtrész, ami nincs ott a májusi alkonyban, a zivatarban és az estben, ami nincs ott a szaladásban és a bevárásban, ami nincs ott az ölelésben, szóban, csókban, csendben, tegnapban, mában és holnapban; a törtrész, ami nincs ott bennem, benned, bennünk, bennetek; a törtrész, ami nincs ott a ronggyá olvasott verseskötetben, esszében, tárcában, regényben, novellában, zenében és hangfoszlányban; a törtész, ami nincs ott a duhajkodásban, táncban, mámorban, mélabúban és másnapban; a törtrész, ami hiányzik a tekintetekből, kérdésekből és válaszokból, ami hiányzik oklevelekből, bérekből és diplomákból; a törtrész, ami nélkül az otthon nem otthon, a kedves felesleges, az én korhadt, a te merő gőg, ami nélkül a rend vigasztalan, a szabály bénító, a seb felhasad, a szív szinkópába vált; a törtrész, ami nélkül az őszinteség renyhe póz, kopott viselet, feslett kapucni, ami nélkül az ítélet tükör; a törtrész, ami nélkül ezek a sorok lecsorognak a monitorról, rá az abroszra, ami nélkül ezek a sorok csak visszhangoznak, konganak és elvesznek a galaxisban; a törtrész, amiért még élünk.

Napraforgóföld jut az eszembe, pár pipacs a parton, lapulevelek, akác, vadles, tornác, ház, kút, ecetfa, dió árnyéka, macskakő, öreg terecske, tó, tenger és patak, hajfonat, nyakszirt és csípő, kortyok, a vágódeszkán katonák, recsegő rádió, szélhozta harangszó, szótlanság, megérkezés, megérkezés, megérkezés.

(A pohárban kútvíz, benne a nap ahogy megcsillan.)

Létrehoztam a Napos oldalt Facebookon, lehet klikk.

Dolgaim elől. Mélyre, hátra, párna mögé, szőnyeg alá. Nevetve feledtelek. Könnyű nyári éjszakákon eszembe se jutottál, csak ha magamra maradtam tücskökkel, békákkal, csillagokkal. Ősz után ropogós, hárdkór tél esett, sötétben tapogatózom, kereslek, kutatlak vakon, nem tudom, hová rejtettelek. Szólítalak, hangom homályos, esetlen fohász, gyenge és gyáva, hol van a magabiztosság, amellyel takartalak. Vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd, s hosszan, hetekig-hónapokig mindent elbeszélnék. Csak válaszolj. Mondd, hogy jó és igen. Mondd, hogy jó vagyok, neked talán elhiszem. Szépen pipázol, látod, nekem reszket a kezem. Izzad a tenyerem. Pedig a lovaidat is szépen, okosan vezetem. S vezess te engem, fogd a kezem, ne engedj letérni az ösvényről. Ítélj, de légy kegyelmes. Adj innom, kiszáradt a szám, kihulltak belőle a szavak, betűtésztaként kavarognak a sarokban, huzat van, fogod a kezemet, meleg huzat, meghallgatsz, Istenem.

freeblog · wordpress

Nem állítanám, hogy a mi Dunakanyarunk szebb: Ústí nad Labem felett olyan rakoncátlanul kanyarog az Elba, hogy ha nem lenne vastag mínusz, kajakba ülne lenne rögvest kedvem. És hol van innen még a hamburgi kikötő, a torkolat, a hatalmas dokkok közé kúszó Queen Mary? Nemsokára már a Vltava mentén kanyarog az eurocity, régmúlt nyár jut eszembe, Kislány, kislány, / Kislány, kislány, / Cipőmáz, berkenye, / Hopszásszá, hehehe (lásd: kb), Rozmberk és Krumlov, sörök, emberek, Becherek, atyaisten, hol van még a kánikula.

Tadam-tadam.

Német lány a barátja szerelmes sms-eit olvassa fennhangon. Affektálva. Röhécselnek ketten a fülkében a szerencsétlen fogalmazáson, harmincasok. Péklapát.
Ukrán srác érkezik, igazi feliratos, fülbevaló a helyén, haj belőve, stílus: Kijev külső. Ócska tuctucot nyomat úgy a füleibe, hogy költöznöm kell. Megöregedtem. Rég volt, amikor az atlétatrikós Horváth Tibor szettjeire szeleteltem Sopron első Hyperspace-én. 1996 április közepén. Mára, ha lehet, lounge, chill, slowdown. Mára, ha lehet, lounge, chill, slowdown. Joan as Police Woman és a női indie.

Töretlen kedvvel előre, a büfékocsiba. Szinte már a felén úgyis túl vagyunk, jöhet a pörkölt. Méretes magyar Ursula kedélyesen eltrécsel velem, az első hangos magyar szavak, két hét után. – Na fiatalember. Egy kis sörikét, rövidecskét? Mit mondjak magának, mi jöhet még, tegnap Sturovóból indultunk, felvontatták odáig a vonatot a pesti sztrájk miatt, aztán meg Holesovicénél elütöttünk egy vasutast, a váltónál dolgoztak, ezt meg befújta a vonat szele, vagy rosszul esett, nem tudom, mindenesetre most visszafelé, Prágánál visszakapjuk a kiesett öt vagont. No de készítsem a finom marhapörit? Jó kis vegyes salit? Na, egy kis aperitifet? Jól van fiatalember, és ez még nem minden: az előbb Drezdában leszállt a kollegánk, a pincér, azt' elfelejtette, mikor indul tovább a vonat. Ott maradt. Kirándul. Érti. Bevásárol. Majd jöhet holnap vissza a következővel, azt' hallgathatja a főnököt. Még jó, hogy a kabátját magára dobta. Sajnos a barna Budweiser elfogyott, világos Bitburger is jó? Jesszus, Kati, nézd a német parasztja meg a mi szemetesünkbe dobja itt a szaros pelenkát! Öt perc, és hozom is, fiatalember, a friss pörit.

Két cseh rendőr igyekszik kifelé a kabátjából a büfékocsiban, csak egy kacsintás Ursulánkra, s már le is van adva a rendelés. Nem szeretek sörivás közben tőlem karnyújtásnyira fityegő pisztollyal szemezni.

Szendergés Brno és Pozsony között, verdes egy apró madár bennem, feszültséggel terhes várakozás. Ül szemben egy öltönyös, egy olyan újságot olvas, aminek – hatalmas fotóval – ő van a címlapján.

Már kezdem megszokni, hogy a Jeszenszky János EC-n összegezzek. Nézzük csak.

Megsebesült a laptopom, mert leverte a kőpadlóra egy portugál vendéglő portugál pincére. Pedig épp Cesaria Evorával ismertettem meg őket.Megtanultam, hogy „den inneren Schweinehund” überwinden. Erre az elkövetkező időkben rendkívüli szükségem lesz.

Megtanultam, hogy a Tianmen téren nem szabad teameghívást elfogadni. Mi több, azok a maffiózók, akik ott euróezreket nyúlnak le turistáktól, előszeretettel tanulnak németül a hamburgi Goethe Intézetben. Nők, modellalkatúak, de az ördög és a pekingi keresztapa cimborál velük.

Megtanultam, hogy meghűlve nem érdemes hajnali Elba-partot fotózni jégdarás szélviharban.

Kiderült, azt, hogy ja ljublju tyebja, a spanyolok úgy ejtik ki: blublu.Egyértelmű lett, hogy Hamburgba még vissza kell jönnöm. Késő tavasszal, vagy kora ősszel. Könyörgöm, a Fischmarktra olyan jöjjön velem, aki nem veti meg reggel a snapszot.

Megtudtam, nem veszett el bennem még a kamasz, sőt, elődugja pattanásos, vigyori fejét, és azt mondja: légy vakmerő. Visszakacsintok rá, s hasam melegséggel telik.

A Keleti Pályaudvar hatalmas hodálya üres és élettelen. Mégis vibrál, fénylik. Szinte mosolyog most.

Hazaérkeztem. Kitavaszodni.

Ez egy ilyen év lesz, ti is látjátok: megpróbálunk jobbá válni tavaszig. Letenni felest, terhet, rosszat. Jó lesz, mondjátok. Hopszásszá, hehehe.

freeblog · wordpress

freeblog • wordpress

Mindenesetre ma megdöntjük az egy napra eső emlékmúzeum-látogatások rekordját, bököm az orrom a párás ablakhoz a Lübeck felé húzó gyorsvonat emeletén. Kint észveszejtő hófúvás, pirkad. Már ha ezt a grafitszürkeséget pirkadatnak lehet nevezni. Theodor Storm és Siegfried Lenz árnya kergetőzik a téli Ostsee-miliőben. Meg Thomas Manné és Günter Grassé, de erről majd később.

Lübeck laza mínusz tízében nyilvánvalóvá válik, hogy elkerülhetetlen a megfázás. Az ember felkészül. Kapucnit ránt, négy pólót tűr vadul az alsónadrágba, szipog, mint a sértődött kisgyerek. Mindhiába. Ez a cúg még egy soproninak is vadnyugati. a rosszullét kerülget, amint a Trave jégtáblái között lubickoló vadkacsákra pillantok. Persze, gyönyörű város. Nem vetekszik Cesky Krumlovval, nehéz is lenne, mert 1942 márciusában, virágvasárnap éjszaka a brit légierő gyakorlatilag leradírozta a térképről. Az Area Bombing Directive rámentett a városra (ráment mint save as): 1044 épület semmisült meg a középkori óvárosban, köztük a világhírű Marienkirche, a Petrikirche és a lübecki dóm. Nyilván ez is már amolyan válasz volt, nehogy megszakadjon a dialógus, szóval a szőnyegbombázást azzal intézi el a történelem, hogy ez csak válasz volt Coventryre, mert hát korábban a Luftwaffe sem volt rest. Mindegy már. Lübeck volt olyan szerencsés, és a határon innen maradt, az NSZK-ban, így panelházak helyett értékmegőrzés kezdődött az óvárosban, áll a hét torony, a város szimbóluma. Áll a dóm, a Marienkirche és a Petrikirche. Áll Thomas Mann szülői háza, das sogenannte Buddenbrookhaus, áll a Willy Brandt- és a Günter Grass-ház ((utóbbi akkoriban még amúgy sem volt aktuális).

Lehet lótni-futni a hóban. Először sapkáért. Mert törik lassan a fül a fagyban. Mindenek előtt, átt kell haladni a városkapu alatt, amelyre felvéste a történelem, hogy Concordia Domi Foris Pax, így hát harmóniával a lelkemben kéredzkedek be, és békével telve távozok délután a Hauptbahnhof irányába.

Hátsóudvarok, sikátorok, kacskaringós utcák. Ez az én világom, itt vagyok honn. Mindjárt a Marienkirchében lesem a földre esett harangokat. Úgy hagyta őket a városakarat, a főkapu mellett, mementóként, ahogy 1942-ben lepottyantak. Földbe vésődött harangok csendjében megérteni a háborút. Micsoda erő van ebben a némaságban… Ebben a döbbenetes méretű templomban „élt és működött” harminckilenc éven át, 1707-ig Dietrich Buxtehude, az észak-német orgonaművészet tótumfaktuma. Volt ám neki rengeteg tanonca. Jelentkezett például hozzá egy tizennyolc éves suhanc, egész tehetséges volt, hónapokig maradt, ragadt rá a művészet, mint a hűtőmágnes. Úgy hívták, Johann Sebastian Bach. Aztán leste Buxtehudét szorgalommal a kis Händel is itt – szóval azt a pillanatot, amikor 1942 tavaszán a templom boltozata Buxtehude sírjára omlik, ebből a perspektívából sokkal szebben meg lehet közelíteni, mint odafentről, az Area Bombing Directive playstation-valóságából.

Mondok mást. A városházán megmaradt az ítélőszék eredeti kapuja. Annyi idős, mint a szintén híres Amerikai Egyesült Államok. Van rajta egy nagyobb és egy kisebb ajtó. Ha az ítélethirdetés után a vádlott a kis ajtón át jött ki, nem volt nagy jövője. Ha ártatlansága bebizonyosodott, megillette a nagy ajtó, odakint a tömeg meg ünnepelhette szegény meghurcoltat.

A városháza és a Marienkirche bemuda-háromszögének harmadik sarkában áll az anno szintén földig rombolt Buddenbrookhaus, Thomas Mann szülői (nagyszülői) háza. Amikor 1901-ben megjelent Thomas Mann első regénye, persze senki sem sejtette, hogy 1929-ben majd Nobel jár érte. Pláne a lübeckiek, akik roppantul megsértődtek, hiszen magukra ismertek az oldalakon. Utálták, ezért olvasták. Marketing. „Mert hülye azért nem vagyok”. Thomas Mann 1929-ben szívta a fogát, hogy nem a Varázshegyért és a Halál Velencébenért jár a díj, de mindegy volt, saját családregénye bevonult a történelembe.

Most áll a ház, a második emelet regényhűen berendezve, a földszinten Heinrich és Thomas nézi egymást hol szigorúan, hol testvériesen, de hát a jó testvérek ilyenek, olykor egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, máskor közösen váltják meg a világot. Aztán emigrálnak.

Thomas Mann ehető. A Niederegger Németország talán leghíresebb történelmi marcipángyára, családi vállalkozásként indult 1806-ban, ma az azonos nevű kávéház emeletén múzeum állít emléket a cégnek, a rózsavízzel felöntött csodaszernek, amit ma csak kalóriabombaként ismer a köz, de tényleg finom. Szóval, itt az emeleten, szerencsétlen Thomas Mann életnagyságú szobra hirdeti, hogy marcipán az élet, ha az ember elég bátor, leharaphatja a Nobel-díjas író orrát.

Willy Brandt emlékmúzeumában lehet Hitlert is meg Thomas Mannt meg Brandtot hallgatni élőben. Willy a diplomácia dzsungelharcosa volt, nekem a neve tetszik a legjobban, pedig eredetileg Herbert Ernst Karlt Frahmnak hívták, ami mindjárt nem cseng olyan jól, pláne, hogy a nácik vadásztak a név tulajdonosára. A Willy Brandtot a norvég száműzetésben vette fel, eszembe is jutott, hogy szabadítsátok ki Willyt.

Willytől egyenes út vezet Günterig. Ha az ember kilép a hátsó udvarra egy cigire/szuszra/büfire, már látja is, hogy két lépés a bádogdob. A kirakat tele van bádogdobokkal, ez olyan, mintha a Kertész Imre múzeum kirakata tele lenne sorstalansággal, de azt nehezebb konkrét tárgyban megfogalmazni.

Szép város, néha elönti a víz. Merthogy szigetre épült, a Trave és a Wakenitz öleli, mint anyját a gyermek. Annak idején a műveltségükre és gazdagságukra büszke lübeckiek természetesen az utcára szartak, a sok anyag beléfolyt a Travéba, úgyhogy nem lehetett a folyóból inni. Az akkori európa egyik legfontosabb hanzavárosa ezért kettőszáz(!) serfőzdét tartott el, a lübeckiek átlag napi három liter sört ittak, természetesen a gyerekek is. Ez a sör a mai gyomornak kicsit zagyva lenne, meg hát alkohol is csak 0,5 százaléknyi volt benne. Tökös férfiak Kapitänsbiert ittak anno, azt azért tudni kell, hogy a sört ugyanabból a folyóból főzték, amelybe belé… A Wakenitzben gyakorlatilag trágyalé folyt abban az időben, úgyhogy ne is emlegessük. A kétszáz sörfőzdét húszezer lakos tartotta el, ami egyenes arányosságban azt jelenti, hogy Sopronban most a holland tulajdonú sörgyár helyett hatszáz családi serfőzdének kellene lennie, hogy ne szomjazzunk.

Most már értem, Buxtehude miért élt olyan sokáig, Bachot pedig mi inspirálta itt Lübeckben, ezek valószínűleg folyamatosan részegek voltak, de hát az európai civilizáció a szeszben gyökerezik, ezt már magamnak morgom, amikor a müncheni gyorsra várakozva a rettentő hidegben egy kocsmát sem találok a Hauptbahnhofon. Kapucsínót igyon a rosseb. Nekem valami Magenbitter kéne hamar, különben megfagyok. Hát nincs –megfagyok.

S lőn, Günterrel, Thomas-szal, Willyvel tele a fejem, fújom az orrom hangosan, alighanem eldugult.

freeblog • wordpress

(A fotók egy részét loptam, a többit mobillal lőttem, a félreértések elkerülése végett.)

fb • wp

Igazi német város, most iszonyú meleg van, de nem baj, húsz kilométerre van a bícs – mondja újdonsült ismerősöm (nevét sem tudom) a metrón, az igazi német város pedig az ő szülővárosa, Dél-Brazíliában. Német. Brazil. Nyár. Bícs. Óceán. Mondom, minek tanulsz németül, a felmenők miatt? Muhhaha, spanyolok a felmenőim, mondja. Hát akkor? Csak úgy. Feljött ide a hamburgi télbe a negyven fokos brazil nyárból, két hétre, hogy a Goethe Intézetben törje a derdídaszt. Kapaszkodunk a késő esti U-bánon, Klostersternnél ő leszáll, én Kellinhusenstrassétól csoszogok haza gyalog az eppendorfi éjben.

Amúgy a turistacsalogató pincebrauereiben szűk körben, borzasztó mennyiségű csülökkel folyt a vacsora, három brazil, egy spanyol, egy holland csávó, egy idősebb svéd nő és a Goethét képviselő helyi illetőségű lakos váltakozó figyelemmel követte a megnyilatkozásokat. Brazilunk megkérdezte, végül is Magyarország melyik kontinensen van, később én meséltem nekik a statisztikákról, már amelyiknek élén járunk, úgy mint Alkoholismus illetve Selbstmord. Még jó, hogy pár kalotaszegi hajnalit nem rögtönöztem nekik, a holland pilótát módfelett érdekelte volna. Annyit azért két koccintás közben elmondtam neki dutch-ul, avagy niederlandisch, hogy roken is dodelijk, illetve 'lekkernökköindeköke'. Egészségedre, jött míves magyarsággal a válasz. A kijáratnál régi, szintén míves írás, amolyan gót betűs figyelmeztetés: a polgármester közhírré téteti, hogy szerdánként sör főzetik, ennek okán a patakba szarni keddtől nem szabad.

Ébredés után eszmélet: nyolcig vaksötét van, csak utána kezd derengeni, a kelés emberpróbáló feladat.

U-Bahn felé menet egy eppendorfi sarkon leszakad a kabátgombom (sein Vater, der immer eine Feldblume im Knopfloch trug – jut eszembe a Tonio Kröger egyetemen jól bevésődött sora). Gombot keresek a hóban, s azonnal odaugrik egy nő, hogy segíthet-e keresni. Nem találjuk, sebaj, mondja, biztos lehet pótolni a kabátboltban. Európa. Itt mindenki előzékeny, udvarias, ugrásra kész, minden tettet, szót, mosoly követ, idegenek között is, metrón, buszon, hivatalban.

Nézem, mi ez a hatalmas épület. Der Speigel. Eszembe jut a mi szerkesztőségünk, outlook=feeling, és rögvest komor felhők gyülekeznek odabent.

Mercedes a járőrautó.

Stadtrundfahrt, busszal. Bár a párától ki sem lát az ablakokon, spontán vezetőnk elemében van. Historizálás helyett kortárs anektodákat puffogtat.

Hatalmas daruk Európa harmadik legnagyobb kikötőjében. Piros lámpák a piros lámpás negyedben. Van itt egy utca, mondja a Stadtrundfahrt-Führer, ahová nem léphet be nő. Az utca két vége paravánnal lezárva, benézni sem lehet. Vajon mi folyik odabent?

Itt minden fordítva van. Fejünk felett szalad a metró, a földalatt a hév, az Altsadt az új, és a Neue Stadt a régi, este hatkor jelenik meg a Morgenpost, reggel hatkor az Abendblatt, ki érti ezt?

Kanyarog a busz a luxusnegyedben. Befagyott, havas vízparton százéves kúriák, villák, kastélyok. Ez itt Jil Sander háza. Ez Wolfgang Joopé. Itt lakik a Nivea tulajdonosa, ezt pedig most adta el Boris Becker. Nézzék, kérem, a konténer mögött azt a lapos barakkot, na ott 7000 euró/négyzetméter az ár, lehet költözni. Amúgy a Hotel Atlanticban, amelynek tetejéről, a szépen kivilágított glóbusz mellől a 007-es is leugrott a filmben (Tomorrow Never Dies), az átlag szobaár 3600 euró/nap. Van is persze James Bond suite a házban, megszállt benne Madonna, meg a megboldogult Jacko is.

Emitt egyirányú utca, amelynek napjában többször változik a behajtási iránya. Mondják, a nők lobbiztak érte: éjjel csak kinéznek, s abból, hogy merre áll az ártatlan tekintetű férj autója, ki tudják következtetni, hogy hánykor jött haza.

Venice of the Nord, olvasom, először kuncogok, másodszor ámulok. Hamburgban több híd van, mint Velencében, az egyiknek külön legendáriuma van: ha a közepén a szerelmespár csókba fog, életük végéig hűségben és tejben-vajban együtt maradnak. Vezetőnk, ez a menzeli figura (Szigorúan ellenőrzött vonatok) másik anekdotát is mesél, de azt már egy felüljáró kapcsán: nyáron, amikor a panorámabuszról leveszik a ponyvát, állva fotózzák a majom turisták az Atlantic Hotelt, így tett az a férfi is, akinek a fejét csapta le a rosszkor érkező felüljáró (micsoda panoráma-guillotin…). De az még másik Stadtrundfahrt cég volt, nyugodhatunk meg.

Európa leggazdagabb városa volt sokáig Hamburg, de mára ez is vorbei, akárcsak a német pontosság: felhígult a lakosság, manapság már öt perc késés is belefér.

Még valami. Nincs függöny. Nincs takarás. A skandináv, dán nyitottság ide is leszüremkedett. Méteres üvegfelületek mögött közép- és nyárspolgárok szenderegnek; aki éppen alsónadrágban kavarja a müzlijét, számíthat rá, hogy ötven japán turista fotózza telibe a panorámabusz párás emeletéről. Az intimitás ezért belengi az utcákat, köztereket is, ettől lesz a város élettel telt, meghitt és bensőséges. Akik lakják, nem bújkálnak, nem menekülnek maguk elől, ecce homo, ilyen a nappalink.

fb • wp

fb • wp

Van az a pillanat, amikor elfagyott végtagokkal a szoba küszöbén állva mintegy félszegen rákérdezek („rákérdezhetek? rácponty tejföllel”), hogy azt a fűtést, ami amúgy sem fűt, muszáj nekem lecsavarnom napközben? Halvány mosollyal nyugtat a nővéremmel egyidős, de fényévekkel vérszegényebb „házinéni”: nem, akkor ne kapcsold le, csavard nyugodtan egészen 15 fokig.

Szóval bekvártély, eligazod, körültekint. Hamburg, Eppendorf, hamisítatlan középpolgári hangulat. Aki volt már északabbra, el tudja képzelni a hatalmas, tiszta ablakok mögött a szépiatónusú estéket. Natúr tégla vagy hófehér vakolat, sikátorok helyett kedélyes allék, rend és tisztaság. És kellő ridegség, mint megtapasztalom, amikor a részletekről érdeklődök engem kicsit ufóként kezelő vendéglátómnál. Poszt-hippifíling, öko-bio üresség. Szerény lakás, dobogó hajópadló, és hideg, hideg, hideg, noch dazu Maike, nem vagyok fázós alkat. Mindjárt posztolok is a Facebook Sleeping naked nevű nemzetközi kolóniájának, hogy Hamburgban ez nem megy. Trikó, póló. gyáván vallom be: zokni.

Beszélgetünk. Muszáj, mert amikor megkérdezik tőlem reggel, tudom-e, mi az az Earl Grey, meg hogy hogyan működik a tűzhely, a halántékom lüktetni kezd. Mosolyogva, akadozó németséggel beszélek nekik az én országomról. (Stigmám, a hon!) Budapest. Sopron. Kommunizmus. Pán-európai Piknik. Ügynökök a kultúrában, közéletben, mindenütt. NSZK és NDK. Az ív a Wartburgtól a Suzukiig. S ha már itt, habt ihr mal den Film 'Das Leben der Anderen' gesehen? A mások élete, hm? Amit Oscarra is jelöltek. Ulrich Mühe, tudják, igen. Megvan a közös nevező. Szóval tudom, mi az az Earl Grey meg főzőplatni. Absztinensek, és még sohasem voltak a tőlük húsz méterre található, rendkívül rokonszenves kocsmában, hát elhívom őket egy „sörre”. A csaj cranberry dzsúzt iszik, a történelem iránt érdeklődő, kopott férfi pedig cseresznye-banán koktélt, értitek. A helyi sör (Astra?) csúszik, mint a rossebb, de az absztinensek miatt fegyelmezetten csak egyet iszom. Tetszik nekik a hely a saját házuk tövében, de azért feszengenek. Nem lesz egy beginning of a beautiful friendship, sebaj.

Hamburg. Biciklit szállítani villamoson, metróban – lehet. Dohányozni azokban a Kneipékben, ahol enni is – nem. A tömegközlekedés árfekvése miatt besír a pénztárcám. 50 euró két hétre a bérlet.

A Goethe Intézet ötödik emeletéről lesem a sűrűn hulló pelyheket. Hamburg hó alatt. Schneecatasrophe! – kiabálja a napilap címoldala. A hóban persze az a legjobb, hogy nem esik az eső, mondják a Hamburgiak, akik épp a Hbf. környékén csúszkálnak most, fülre húzott kötött sapkákban.

Hát én veszek egy trikót meg egy forró wurstot.

Ülök itt a bevásárlónegyedben, a kávézóban görbe orrú törökök törlik a szájuk széléről a lattét. Cesaria Evora énekel, ami röhejes, olyan, mintha kiszaladnék a hóba, letolnám a gatyámat, és rázendítenék a Vamos a la playára.

Nekiindulok az ismerkedőestnek, megkönnyítem az én nehéz lelkem egy korsó herbes Bierrel, hát nem olyan ez az árválkodás itt messzi északon a télben, mint a tisztítótűz? Az est várható költsége: Je nach Konsum – olvasom a programfüzetben. De szépen hangzik.

fb • wp

fb • wp

Bevásárlókocsi csörög a széksorok között, valahol Brno és Prága között. Mondja, milyen messze van a büfékocsi? Két kocsival vissza. Addig egy sört, uram? Nem rossz ötlet. S meddig utazik? Végállomás. Érdekes, én is; majd jöjjön ebédelni, már készül a nagyon finom marhapörkölt.

Kinézek: havas falvakban Skodák, cseh csodák. Dombtetőkön nem kápolnák: panelpaloták.

És Nadrazí.

Prága. Itt vagy, vállamra dőlsz, s megkérdezlek: leugrunk közelre, egy barna Kozelra? Az álom az állomással elillan.

Hátrabillegek a büfékocsiba. Bordó műanyag és kárpit, hetvenes évekbeli sárgás lámpafény, vasútromantika. Budvar táncol a vonatasztalkán, finom.

Cseh Tamás, Budapest. Republic, nyakamon a kés. Sercegve, dobozhangon üvölt a mobil konyhából a magnó. Éneklik az ősz Herr Oberek. Nem lennék feleség egy ilyen háztartásban. Nekem marhapöri, savanyú, sör, unicum, hatezerért. Egyszerélünkgyurikám. „Gyurikám (a pincér a pincérnek), adjál valami szendvicset ezeknek a lányoknak (a lányok minimum negyven-ötvenesek)”. Jó lenne regényt írni ezekről a büfékocsi-pincérekről, ahogy hetyke bajszuk alatt somolyogva átbasszák (cechileg) fél Európát.

Rá kell jönnöm, 2004 óta nem voltam el egyedül, mindig nyakamba vettem a társaságot (ők engem), barátokat. Most hogy megmerítkezik az egó az egóban, fáklyával körbejár odabent, megvilágítja a barlangrajzokat. Íme egy bölény. Íme egy pálcikaember.

A vonatokon kétféle embertípus van. Az egyik a székébe süpped, szendereg, olvas, tanul, kucorog. A másik jön-megy, ismerkedik, alig várja, hogy elköltse az összes pénzét a büfékocsiban, és szenvedélyt csináljon az útból. Azon gondolkodom, Esti Kornél melyik kasztba tartozik. Szindbádot tudjuk.

Fitt vénasszony mögöttem eszi vegyes salátáját. Unokájával, a huszonéves színésznővel jönnek Prágából, ott szilvesztereztek. A hamburgi éltes hölgy sorolja a világ helyeit, ahol járt, a Sárkány-hegységtől Kijevig. 93 éves. Mintha hetven lenne. Budapestet imádják. Jó, pezsgő város, mondják, nem olyan, mint a dögunalmas Bécs: az megmaradt ásíttatóan öregnek, míg Budapest fiatalodik. Érdekes.

Elszáll a villamosság a mögöttünk lévő kocsiban. Kihűl az egész vonat. Sörre teát, ha kérhetnék. Nem kérhetek, villany nélkül cseszhetem. Akkor még egy jó hideg Budvart, ha lenne szíves.

„Gyurikám, egy kocsival rövidebb lesz a szerelvény. Csak nehed lehet ilyen szerencséd. Rövidebben tolod. Ezt a malacot!”

A kihűlt kocsi, a megrövidült Jeszenky János EC, a hófúvás az Elba mentén, a szász svájc hófehér égbe vesző hófehér hegycsúcsai, a drezdai alkony. Az ötös számú vágóhíd, a dóm, a szőnyegbombázás, az Elba-parti Florenz.

Visszaülök. Berlin, der brandneue Hbf. Német nyugdíjasok kártyáznak az asztalkánál. Nézem, a nők keze akkora, mint egy jól megtermett kikötői munkásé, a vörös lakk úgy visít a körmön, mintha pata lenne. Itt 180 cm fölött kezdődik a női társadalom. Pincérünk, egyszerélünkgyurikám kihozza nekik idáig a bort, tudom, hogy dupla áron (25 euró), sebaj, ócska Wekler-cuvée, de meg vannak rendesen hatva. Üvegpohár, szalvéta, micsoda elegancia. Rendelnek még egy üveggel, Hamburgig becsípnek.

Már a hanzakikötőben jár a vonat, amikor a Szerelmesek kalauza közepére érek, 15 órája vonaton, az első fejezet végére meghatottan veszem észre magamban a javulást. Alapvetés, rögtön A bor filozófiája után az egész társadalomnak kötelező.

„Az élet alapértékei, a kenyér, a bor, a napfény oly egyszerűek, mint a csók, és sem ezt, sem azt nem lehet megunni, ha romlatlan testtel és lélekkel élvezi az ember.”

fb • wp